Keresztény család

Istenkeresés az élet labirintusában...

Amit egy temetésen megtanulhatsz

2017. április 04. 21:01 - Kereszteny Család

16011846_m.jpg

Szombat reggel hét óra, iszonytató fáradság a tagjaimban, de kelni kell, megint temetésre kell menni. Régóta gyűlnek már bennem az érzések, melyek egy-egy hozzátartozóm búcsúztatásával kapcsolatosak, most újabb élményekkel gazdagodom.

Megint vidékre indulunk ráadásul tíz órára, egy nagyon nehéz hét után. A gyerekeket nem visszük, kíméljük őket, pedig lassan nem ártana, ha szembesülnének azzal, hogy az élet része ez is, gondolom magamban. A halál olyan diszkréten el van rejtve a mai társadalomban. Az embereket többnyire különböző intézetekben vagy egy roncsban éri a vég, ahonnan a vállalkozó elszállítja, legtöbb esetben a test aztán egy urnában végzi és „semmivé lesz”.

Nem is tudom, életemben láttam-e már halottat. Iszonyodom és félek is tőle, sohasem nézem meg az elhunyt rokont és taszít az egész, ami egy temetéssel jár. Egyfelől támogatni akarom a gyászolók közül azokat, akik fontosak nekem és én is kiszomorkodom magam egy kicsit, másrészt mindig felbosszant a sok képmutatás és maga a halál, amivel ilyenkor ismét találkoznom kell.

A temetés – az esküvő mellett – az egyetlen olyan alkalom, ahol a tágabb rokonság összejön. Valamiért persze temetésből mindig több van, mint esküvőből, vagy éppen a temetéseken szívesebben látják az embert, nem tudom. Nagyszerű alkalom ez az előző találkozás óta felhalmozódott sérelmek felköhögésére, vaskos vélemények és üzenetek megfogalmazására. Már úton odafelé belőlem is jön a szó az autóban, ki hányszor látogatott meg, ki mit rontott el az életében, bezzeg mi…  

A temető valahogy mindig szép, gondozott és nyugalmat áraszt. Mindig van parkolóhely, mindenki figyelmes csak éppen mosolyogni tilos. A régi ismerősök mogorván köszöntik egymást, senki sem akar hibázni. A gyászoló sokaság gyorsan elfoglalja a helyét a megfelelő elektronpályán a ravatal körül. A maghoz legközelebb a legközelebbi hozzátartozók és néhány igen mély fájdalmat érző öregasszony van, ahogy távolodunk aztán a fájdalom úgy alakul át tiszteletté.

Persze az sem mindegy, hogy mennyire vagy feketében, állsz-e vagy esetleg le mertél ülni, mennyire vagy komor és képes vagy-e könnyeket ejteni. Mindezt jegyzik a gyászolók közt elvegyült megfigyelők, témát adva a következő heteknek.

A sok képmutatás, bénázás, ügyetlenkedés, hogy mégis hogyan viszonyuljunk a halálhoz, egymáshoz, rokonokhoz, a valóban fájdalmat érzőkhöz egyre csak növeli bennem a feszültséget, amit képtelenség egy temetésen levezetni és ekkor rákezd az asszonykórus. Mondjuk ez változó. Volt, amikor az énekeket hallgatva a pokol tornácán éreztem magam, máskor meg a menny kapujában.

A 134-es, 541-es és 235-ös énekek után a papra kerül a sor. Szigorúan papírból olvas, nehogy valami félmondattal megbotránkozást keltsen. Nehogy esetleg hallhassuk, ő mit gondol a halálról. Ilyenkor mindig a gondolataimba merülök, mert a „testvérek sokszor érezzük, hogy nem értjük, de egymás vigasztalásából erőt nyerve a jövőre tekintve nem tudjuk mi lesz” típusú eszmefuttatások a semmiről szólnak. Amúgy is érzékeny vagyok a prédikációkra, mindegy, ez az én bajom.

Mikor a lelkész elkezdi a nekrológot, újra visszatérek a valóságba és muszáj magamban mosolyognom. Egyrészt mindenki a mennybe megy, mindenkit az Atya vár, milyen szép gondolat. De amikor diszkréten átugrásra kerül a válás ténye két házasságkötés között, vagy egyéb mindenki által tudott rossz döntések, bűnök, akár olyanok is mint például az alkoholizmus, ami miatt most kell itt állnunk, az nem arról tanúskodik, hogy a tetteinknek bizony következménye van.

Pedig egy temetésen nagyon is sokat lehet(ne) tanulni. Ha én beszélnék elmondanám, hogy ebben az életben nincs nagyobb hatalom a halálnál. Mindegy ki milyen gazdag vagy szegény, befolyásos vagy nyomorult, mindegy hány gyereket, feleséget hagy hátra és milyen vágyai, tervei voltak még ebben az életben, egyszercsak elszakad a film. Akár 22 évesen is, egy részeg ámokfutó által. A gyászbeszéd nem az elhunytról kellene hogy szóljón, hanem rólunk, élőkről. Arról, hogy nekünk is vége lesz és az éveink száma függ az életvitelünktől, például. De a pap soha nem prédikál, a pap csak a gyászolókkal együtt kesereg, a végén majd megdicsérik, hogy milyen szépen beszélt aztán mindenki éli tovább ugyanazt.

Végül elhangzik a felszólítás, hogy kísérjük el a holtat utolsó útjára. A vállalkozók leemelik a koporsót a ravatalról és betolják egy kombiba, vagy ráteszik egy kézikocsira, hol melyik megoldás vált be. A szertartás alatt először érzem azt, hogy itt most történik valami, azt, hogy itt most valami komoly dologról van szó, valami megismételhetetlenről, valami egyszeri eseményről.

Pedig ő már nincs itt, csak egy dobozt látok csipketerítővel. Bár az egyik temetésen alig bírta a négy markos legény megemelni a koporsót és az erőlködésüket látván a gyásznép egy emberként hördült fel. Valami mégis van itt. A rossz kedvem és a halál miatt érzett haragom helyét kezdi átvenni valamilyen megmagyarázhatatlan megnyugvás, beletörődés.

Persze tudom, hogy a vének (vénasszonyok) tanácsa beosztotta, ki milyen sorrendben, ki kibe kapaszkodva majd pedig a koszorúkat szalaggal megfelelő sorrendben és felirattal elhelyezve hogyan kerüljön a sír köré, de már nem érdekel ez sem. Először érzem, hogy búcsúzom és végigfut az agyamon, hogy egyszer búcsúznak majd tőlem is.

Leengedik a koporsót a földbe, diszkréten betakarják egy paplannal, ne kopogjanak a hantok majd a kemény fán. De talán jobb lenne, ha hallanánk a dübörgést. Talán jobb lenne kézben vinni a koporsót, érezni a súlyát. Talán jobb lenne megfogni a lapátot, kimelegedni, jobban érezni, mi is a halál és nem félni annyira tőle, talán így egy kicsit szembe szállnék vele magam is.

Ahogy bámulom a mély gödröt, a sírásók szorgalmas igyekezetét, hogy szép kúpot építsenek, felötlik bennem a gondolat, hogy miért is vagyok keresztény, mi hasznom van ebből? A sír mellett rájövök, leginkább az, hogy van hitem és van reménységem, hogy itt nincs vége annak, amiért és ahogyan az életben küzdök.

Lesz folytatás és ezért merek élni és merek majd meghalni is.

Ha tetszett a cikk, oszd meg a barátaiddal!

12 komment
Címkék: halál saját

A bejegyzés trackback címe:

https://keresztenycsalad.blog.hu/api/trackback/id/tr1312401821

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hdnctrl 2017.04.05. 15:28:01

Ez az "én vétkem" annyira álságos, hogy nincs rá szó.

Menj el református temetésre, az sokkal emberibb.

Első mohikán 2017.04.06. 05:19:51

"Valamiért persze temetésből mindig több van, mint esküvőből"
Persze, hogy több van. Feltéve, hogy mindenki megházasodik, pont kétszer annyi.

habodo 2017.04.06. 06:57:44

Az ember legnagyobb félelme a halál félelem. Emiatt kitaláltak egyesek, hogy márpedig nincs is elmúlás, hanem őrök élet és őrök boldogság vár ránk. Aztán ezt a hülyeséget elhitették az írni olvasni nem tudó ostoba néppel. És most itt vagyunk a 21. században és egyesek ma is hisznek a mesékben és a csodában...

Dor B. Zoltán 2017.04.06. 07:16:43

Azt gondolom, ha egy ember meghal, megszűnik létezni. Keletkezik helyette 60-100 kiló veszélyes hulladék, amit közegészségügyi okból el kell tüntetni. Ezen az sem változtat, hogy kik milyen ideológiákat gyártanak hozzá.

habodo 2017.04.06. 08:02:34

@Dor B. Zoltán: ahhoz, hogy az ember ezt el tudja fogadni, ahhoz el kell jutni egy szintre. Sok embernek nem sikerül, ők inkább kábítják magukat az egyház által propagált hülyeségekkel.

Az Ellenálló 2017.04.06. 17:10:29

Sajnos az emberből csak egy halom élettelen test marad, kár is szépíteni a lélekkel meg egyébb kitalált dolgokkal. Ugyanakkor az ember "kétszer" hal meg, másodjára akkor, amikor utoljára ejtik ki a nevét.

Lucifer Morningstar 2017.04.07. 08:35:14

" A halál olyan diszkréten el van rejtve a mai társadalomban."

A keresztény világban. Nézd meg Israel "IZ" temetését oszt rájössz a valóságra.

Lucifer Morningstar 2017.04.07. 08:39:51

Azért maradjunk a valóságnál, a rokonok amikor a temetés előtt összefutnak zokogva egymás nyakába borulnak, majd elmennek a kijelölt rokonyhoz, ahol egy esküvőt is meghazudtoló ebéd vagy vacsora keretén belül kurva jól szórakozva örülnek, hogy végre látják egymást és ihatnak a halott egészségére.

Tblog 2017.06.24. 22:04:08

A temetés nem a halottnak szól, hanem azoknak akik még élnek. Nem nagyon értem a temetés lényegét. Én meg is mondtam az asszonynak hogy bármi történik velem, válassza a lehető legolcsóbbat, akkor is ha az egy fadoboz amit berúgnak egy gödör mélyére, vagy ha az hamvasztás és szétszórja a port a hátsó kertben. Az nekem már nem számít, a csicsás pénzköltés rá meg teljesen felesleges.
Vagy mikor valakivel senki se törődik, aztán mikor meghal, akkor minden rokon és ismerős ott van a temetésen és zokog, meg mutatja hogy ő mennyire szomorú. Mint mikor meghal egy sztár és az egész világ ír róla hogy az milyen szomorú, de valójában azt a sztár már évek óta magányosan élt és senki nem volt rá kíváncsi.

endike · http://barathendre.wordpress.com/ 2017.06.26. 23:13:16

@habodo: hát én amikor materialista voltam, egyáltalán nem féltem a haláltól, mint megsemmisüléstől, sőt.
amióta keresztény vagyok, máshogy van...

habodo 2017.06.27. 20:30:41

@endike: vagyis nem hiszel az örök életben és az örök bódottágban? akkor hogyan lehetsz hívő?