Az elmúlt hetekben, hónapokban a nemi erőszaktól hangos a sajtó. A probléma óriási, de mégis, mintha sokan nem akarnának tudomást venni róla. Stephanie Clayton a saját keserű tapasztalatát írja le és azt, hogyan sikerült megbocsájtania.
A fájdalomtól bódultan ültem az irodámban, amikor egy 10 évvel ezelőtti szörnyűségről próbáltam beszélni. El akartam mondani, hogy mi történt, de a szavak csak nem akarták elhagyni a számat. Talán ha sikerülne is beszélnem erről a dologról, jobb lenne azután? Csak remélni tudtam, hogy igen, bár a dolog értelme felől számos kétségem volt. Mivel az életemnek ez a része az elmúlt 10 évben a külvilág előtt rejtve volt, biztosan kibírnék másik tízet is, nemde?
Bár kétségbeesetten próbáltam menekülni, a szabadság utáni vágyam még ennél is erősebb volt.
Szabadnak lenni a rémálmoktól, a kontrolállhatatlan érzelmi ingadozásoktól, a pánikrohamoktól és attól a fojtogató érzéstől, amely nem engedi, hogy levegőhöz jussak. Szabadnak lenni attól az érzéstől, hogy képtelen vagyok megbocsájtani. A további elmenekülés a fájdalmam elől való nem segített volna abban, hogy végre előrelépjek. Így nem menekültem el, maradtam, hogy elmondhassam 10 évvel ezelőtt mi történt velem.
Kínok közt vergődve elkezdtem felidézni a múltat. A hangok, a képek, a szagok, úgy törtek elő, mintha csak tegnap lett volna. Végül pedig már csak egy dolgot akartam.
Egy bocsánatkérést.
Nincs valaki, aki elmondaná, hogy sajnálja azt, ami történt? Nem egy felszínes bocsánatkérésre gondolok, hanem egy olyanra, amely visszaadná nekem az élet értelmét. Egy olyanra, amely valahogy visszaadná az elveszett ártatlanságomat. Egy bocsánatkérést attól az embertől, aki megerőszakolt, megváltoztatná a helyzetem, vagy talán nem jól gondolom?
Először is, 10 évvel a történtek után, tudtam, hogy meg akarok szabadulni attól a meg nem bocsájtástól, amely addig teljesen fogságban tartotta az életem. Nem azért, mert az a személy, aki bántott, megérdemelné ezt, hanem azért, mert a megbocsájtás Krisztus ajándéka. Ha keresztény vagy, senki bűnének, még a sajátodénak sincs joga, hogy fogva tartson. Ez pedig azt jelenti, hogy szabad vagy az elengedésre.
Talán nem érzed még, hogy kész lennél megbocsátani, de ez az a pont, ahol kérned kell Isten erejét. Kérjed minden nap a segítségét ahhoz, hogy képes legyél szabadon megbocsájtani magadnak és másoknak is.
Másodszor, el kellett engednem a szégyenérzést. Amikor valaki sérülést okoz nekünk, gyakran magunkat kezdjük el vádolni. Ha jobb emberek lennénk, ha valamit másképpen csinálnánk, vagy erélyesebben állnánk ki magunk mellett, elkerülhetnénk, ami történt. Neked is voltak ilyen gondolataid? Felejtsd el őket! A szégyenérzés és a vádlás nem visz közelebb a szabadsághoz és a gyógyuláshoz.
A galatabeliekhez írt levél 5:1 a következőt mondja: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni”.
A szégyen az, ami a szolgaság igája. A szégyen elfogadása helyett válaszd a Jézus szeretetéhez való szilárd ragaszkodást. Állj erősen, abban a szabadságban, amit Ő ad, hogy el tudd engedni a szégyent. Az Ő áldozata a kereszten már szabaddá tett!
Harmadszor, tovább kellett lépnem. Ahhoz, hogy erre képes legyek, először elő kellett vennem újra a múltam, hogy aztán magam mögött tudjam hagyni. Ehhez idő és szakember segítsége kell … de ne felejtsd el, nem a múltad az, ami megmondja ki vagy, hanem Krisztus!
A férfi, aki megerőszakolt, sohasem kért bocsánatot. De végül megértettem, még ha bocsánatot is kérne, a sérülést, amit okozott, nem lenne képes begyógyítani. A bocsánatkérése nem tehetne és nem is tenne szabaddá.
A szabadság nem egy esetleges bocsánatkérésen múlik, amit a bántalmazó vagy megad, vagy nem. Sokkal inkább a megbocsátás az, ami elvezet a szabadsághoz, mivel Krisztus halála a kereszten az, amely szabaddá tett bennünket.
