Stephen Mattsonról nem sokat sikerült megtudnom, de számos keresztény portálon folyamatosan jelennek meg a blogjáról hivatkozott írásai. Ezek az írások nagyon közel állnak hozzám, ugyanis tisztán látszik, hogy ő is abban a világban él, amiben mi, mindannyian.

Minden apa és anya ismeri a szenvedéseket, frusztrációkat, teljesíthetetlen elvárásokat, gyötrő félelmeket, a felnövekvő gyermekekkel kapcsolatos kimerítő drámát, de mégis, engedd meg, hogy a következőt mondjam: A kereszténység egy egészen új dimenziót nyit gyermekneveléssel kapcsolatos káoszban. A sokféle elfoglaltság, sporttevékenység, iskolai órák, zenei események és más szociális kötelezettségek mellett, a kereszténység a vég nélküli egyházi tevékenységek által további áldozatokat igényel.

A missziós utak, fiatalokkal való foglalkozás, szolgálati projektek, nyári táborok, az önkéntes munka, vasárnapi iskola, Biblia tanulmányozások, evangélizációk és az egyházi szolgálatok óriási mennyiségű időt követelnek, amely igen nagy elkötelezettséggel járnak.

A keresztény kultúra korábban sokkal inkább gyermek- illetve szülőbarát volt, de letért erről az útról és miközben az egyházi elfoglaltságok jó dolgok, mégis számos olyan szociális elvárással párosulnak, melyek gyakran óriási terhet jelentenek, majd pedig kiégéshez vezetnek.

Továbbá anélkül, hogy akarnánk vagy sem, észrevennénk vagy sem, a keresztény környezet gyakran a szülőknek plusz idegeskedést, nyugtalanságot és stresszt okoz. Ráadásul egy szellemi közösség tagjaként komoly energiát kell fektetned a kapcsolatokba is és az által, hogy folyamatosan hallgatod, megbeszéled, megosztod a számos gyermeknevelési tapasztalatod a gyermeked evési, alvási, beszélési, szocializációs, játék, gyakorlati, tanulási vagy éppen imádkozási szokásait, gyakran az alkalmatlanság, depresszió, reménytelenség, félelem, nyugtalanság, harag és bűnösség érzése alakul ki benned.

Tele van a padlás taktikákkal és stratégiákkal, hogy hogyan neveljünk fizikálisan, érzelmekkel, intellektuálisan és szellemileg teljes gyermekeket, eközben pedig folyamatos kísértésnek vagyunk kitéve, hogy magunkat – és a gyermekeinket – másokhoz hasonlítsuk.

Amikor mi – vagy a gyermekeink – szükségszerűen hibáznak (meg fog történni), magunkat vádoljuk, sokszor magunkat is szélsőségesen bűnösnek beállítva.

A keresztény szülők könnyen a bűn és a büntetés megszállottjaivá válhatnak, folyamatosan vádolva és fegyelmezve magukat ahelyett, hogy elfogadnák a Jézus által adott kegyelmet és a szabadságot. Ilyen módon, igazságtalanul rutinosan vagdossuk magunkat, elérhetetlen célokat (mint például a tökéletességet) keresve, majd a hibáink miatt saját magunkat is felemésztjük.

Bárcsak kevésbé lettünk volna szigorúak. Bárcsak egészségesebben etettük volna őket. Bárcsak jobb iskolába küldtük volna őket. Bárcsak …

A helyzetet tovább rontva, a keresztény pásztorok, tanítók, igehirdetők, szerzők és mások a gyülekezetben az olyan közhelyeket ismételgetnek mint „bárcsak jobban lennének tanítva a gyermekek” vagy „a gyermekek már nem igyekeznek úgy, ahogy régebben” vagy „ez a generáció egy totális csőd.” Lehet, hogy ezek a mondatok jó szándékkal hangoznak el, de igazából azokkal a szülőkkel szemben demoralizálók és támadóak lehetnek, akik a helyes célok elérése érdekében mindent megpróbálnak, ami csak az erejükből telik.

A végtelen erőfeszítéseinkben, hogy jó keresztény szülők lehessünk, speciális gyermeknevelési konferenciákon veszünk részt, szakkönyveket vásárolunk, speciális tanításokat hallgatunk, szülőknek szóló blogokat olvasunk (mint például ez is, a szerk.:-) ) és szemellenzős módon elmerülünk a gyülekezetünk által adott képzési tananyagokban – az eredmény pedig gyakran nem más, mint kiábrándultság.

A különböző konkuráló versenystratégiák, formulák, teóriák és gyakorlatok amellett, hogy teljesen beborítanak bennünket, gyakran egymással is konfliktusban állnak és csupán kulturális divatokra, felfogásokra épülnek.

Szoptatni kellene vagy tápszert használni? Általános élelmiszert válasszunk vagy bio-t? Hagynunk kell sírni a babát, amikor nem akar aludni? Mennyit nézzenek tévét a srácok? Milyen szókinccsel kellene már rendelkezniük? Tanuljanak otthon, fektessünk privát oktatásba vagy küldjük őket rendes suliba? Felvehetik azokat a ruhákat? Adjunk nekik zsebpénzt vagy kötelezzük őket házimunkára? Bevezethetünk-e kijárási tilalmat? Milyen korban kellene elkezdeniük dolgozni?

A kérdések száma végtelen és úgy tűnik, a helyes válaszról mindenkinek megvan a saját véleménye.

Az igazság az, hogy azon túl nincs tökéletes válasz, hogy megpróbáljuk Krisztust a lehető legjobban visszaadni.

Kedves szülők, ez nem a ti hibátok, de még akkor is, ha hibákat követtetek el, bocsássatok meg magatoknak és engedjétek el ezeket – mivel kivételek nincsenek.

A szülőknek minden nap a másodperc törtrésze alatt döntések százait kell meghozni, miközben a siker nyomása alatt vagyunk, és nyomás alatt tartjuk a gyermekeinket is, hogy sikeresek legyenek. De hogy néz ki a „siker” manapság?

Talán a keresztény szülők életében a legnehezebb dolog az, amikor azt akarjuk, hogy a gyermekeink Krisztushoz hasonlóan éljenek.

Igazán azt akarom a gyermekemtől, hogy egy „jámbor” ember legyen? Őszintén azt akarom, hogy felnövekedve a szegényeket szolgálja, feláldozva az idejét, energiáját és esélyét az életben való előrejutásban, csak azért, hogy segítsen néhány csövesnek éjszakára szállást találni?

Sajnos, a sikeres keresztény gyermeknevelés nem hasonlítható semmi „sikereshez”.

Tipikusan jó szülőnek lenni azt jelenti, hogy a gyermekeid tudnak viselkedni, jó jegyeket kapnak, színvonalas helyre mentek tanulni és befutottak egy nagyszerű karriert magas fizetéssel.

Ha őszinte akarok lenni, én gyakran ezt akarom a gyermekeimnek. Az utolsó dolog, amit akarok, hogy pásztor legyen belőlük, vagy még rosszabb, hogy misszionárius!

Ez az a pont, ahol racionális vagyok. Azt mondom magamnak, hogy a gyermekeim lehetnek „jó keresztények” függetlenül attól, az életben mit csinálnak, mert ez nem attól függ, hogy  például a képességük ellenére „misszionáriusok” lesznek vagy sem. Függetlenül a hivatásuktól, az életükkel fogják tudni szolgálni a munkatársaikat és dicsőíteni Krisztust!

Emellett még egy csomó pénzt is keresnek, kényelemben élnek, élvezik az életet – mialatt végig keresztények!

Habár az életük alakulhat így is – és remélem így is lesz, a siker is lehet csak egy szellemi ürügy, a közösség békéjének fenntartására. Ez az oka annak, hogy a keresztény szülők annyira kegyetlenek: Elvárják, hogy teljes egészében legyél a világ ellen, megkövetelve azt, hogy beleneveljük azokat az értékeket a gyermekeinkbe, melyek mindenki más értékrendje szerint nevetségesnek és abszurdnak tűnnek.

Elkötelezetten követni egy láthatatlan Istent? Hinni a természetfelettiben? Olvasni egy elavult könyvet, amit Bibliának hívnak? Odaadni a pénzed másoknak? Közösséget vállalni megvetett, kitaszított és eltiport emberekkel? Barátkozni velük? Időt szánni arra, hogy másoknak segíts a saját költségeden? Feláldozni a karrieredet, munkádat, szerencsédet és elfogadottságodat egy dilis vallás kedvéért – egy sohasem létezett személyért, akit Jézusnak neveztek?

A keresztény szülőnek levés kínzóan szembe megy az ösztöneinkkel, amelyek azt diktálnák, hogy védjük meg a gyermekeinket a világ gonoszságától. Meg akarjuk védeni őket, remélve, hogy nekik sohasem kell majd szembenézni a zord valósággal, amit mi már láttunk: a valós világgal, szenvedésekkel, fájdalmakkal, betegségekkel és romlottsággal.

De a kereszténység nem a menekülés egy formáját jelenti. Sokkal inkább, magában hordja az igazságot. Igazából Isten hív minket, hogy segítsünk egy szenvedő világnak. Szülőként, hajlandóak vagyunk magunkévá tenni ezt a hívást?

A Krisztust követő gyermeknevelés megköveteli tőlünk, hogy buzgón, azzal az elvárással neveljük a gyermekeinket, hogy a világi sztenderdek szerint esetleg különcként, sikertelenként és egy kudarchalmazként fognak tekinteni rájuk.

Végül, én is felteszem magamnak a kérdést, akarom, hogy a gyermekeim Krisztushoz hasonlóak legyenek? Akarom, hogy odaszenteljék magukat mások szeretetére, tudva azt, hogy ez esetleg stresszt, fájdalmat és szenvedést okoz? Remélem, elég bátor vagyok ehhez. Kérlek Istenem, add nekem – és a gyermekeimnek – az erőt és a bátorságot, hogy kövessük azt, amit Te akarsz.

Ha tetszett a cikk, oszd meg a barátaiddal!