Szombat reggel hét óra, iszonytató fáradság a tagjaimban, de kelni kell, megint temetésre kell menni. Régóta gyűlnek már bennem az érzések, melyek egy-egy hozzátartozóm búcsúztatásával kapcsolatosak, most újabb élményekkel gazdagodom.
Megint vidékre indulunk ráadásul tíz órára, egy nagyon nehéz hét után. A gyerekeket nem visszük, kíméljük őket, pedig lassan nem ártana, ha szembesülnének azzal, hogy az élet része ez is, gondolom magamban. A halál olyan diszkréten el van rejtve a mai társadalomban. Az embereket többnyire különböző intézetekben vagy egy roncsban éri a vég, ahonnan a vállalkozó elszállítja, legtöbb esetben a test aztán egy urnában végzi és „semmivé lesz”.
Nem is tudom, életemben láttam-e már halottat. Iszonyodom és félek is tőle, sohasem nézem meg az elhunyt rokont és taszít az egész, ami egy temetéssel jár. Egyfelől támogatni akarom a gyászolók közül azokat, akik fontosak nekem és én is kiszomorkodom magam egy kicsit, másrészt mindig felbosszant a sok képmutatás és maga a halál, amivel ilyenkor ismét találkoznom kell.
A temetés – az esküvő mellett – az egyetlen olyan alkalom, ahol a tágabb rokonság összejön. Valamiért persze temetésből mindig több van, mint esküvőből, vagy éppen a temetéseken szívesebben látják az embert, nem tudom. Nagyszerű alkalom ez az előző találkozás óta felhalmozódott sérelmek felköhögésére, vaskos vélemények és üzenetek megfogalmazására. Már úton odafelé belőlem is jön a szó az autóban, ki hányszor látogatott meg, ki mit rontott el az életében, bezzeg mi…
A temető valahogy mindig szép, gondozott és nyugalmat áraszt. Mindig van parkolóhely, mindenki figyelmes csak éppen mosolyogni tilos. A régi ismerősök mogorván köszöntik egymást, senki sem akar hibázni. A gyászoló sokaság gyorsan elfoglalja a helyét a megfelelő elektronpályán a ravatal körül. A maghoz legközelebb a legközelebbi hozzátartozók és néhány igen mély fájdalmat érző öregasszony van, ahogy távolodunk aztán a fájdalom úgy alakul át tiszteletté.
Persze az sem mindegy, hogy mennyire vagy feketében, állsz-e vagy esetleg le mertél ülni, mennyire vagy komor és képes vagy-e könnyeket ejteni. Mindezt jegyzik a gyászolók közt elvegyült megfigyelők, témát adva a következő heteknek.
A sok képmutatás, bénázás, ügyetlenkedés, hogy mégis hogyan viszonyuljunk a halálhoz, egymáshoz, rokonokhoz, a valóban fájdalmat érzőkhöz egyre csak növeli bennem a feszültséget, amit képtelenség egy temetésen levezetni és ekkor rákezd az asszonykórus. Mondjuk ez változó. Volt, amikor az énekeket hallgatva a pokol tornácán éreztem magam, máskor meg a menny kapujában.
A 134-es, 541-es és 235-ös énekek után a papra kerül a sor. Szigorúan papírból olvas, nehogy valami félmondattal megbotránkozást keltsen. Nehogy esetleg hallhassuk, ő mit gondol a halálról. Ilyenkor mindig a gondolataimba merülök, mert a „testvérek sokszor érezzük, hogy nem értjük, de egymás vigasztalásából erőt nyerve a jövőre tekintve nem tudjuk mi lesz” típusú eszmefuttatások a semmiről szólnak. Amúgy is érzékeny vagyok a prédikációkra, mindegy, ez az én bajom.
Mikor a lelkész elkezdi a nekrológot, újra visszatérek a valóságba és muszáj magamban mosolyognom. Egyrészt mindenki a mennybe megy, mindenkit az Atya vár, milyen szép gondolat. De amikor diszkréten átugrásra kerül a válás ténye két házasságkötés között, vagy egyéb mindenki által tudott rossz döntések, bűnök, akár olyanok is mint például az alkoholizmus, ami miatt most kell itt állnunk, az nem arról tanúskodik, hogy a tetteinknek bizony következménye van.
Pedig egy temetésen nagyon is sokat lehet(ne) tanulni. Ha én beszélnék elmondanám, hogy ebben az életben nincs nagyobb hatalom a halálnál. Mindegy ki milyen gazdag vagy szegény, befolyásos vagy nyomorult, mindegy hány gyereket, feleséget hagy hátra és milyen vágyai, tervei voltak még ebben az életben, egyszercsak elszakad a film. Akár 22 évesen is, egy részeg ámokfutó által. A gyászbeszéd nem az elhunytról kellene hogy szóljón, hanem rólunk, élőkről. Arról, hogy nekünk is vége lesz és az éveink száma függ az életvitelünktől, például. De a pap soha nem prédikál, a pap csak a gyászolókkal együtt kesereg, a végén majd megdicsérik, hogy milyen szépen beszélt aztán mindenki éli tovább ugyanazt.
Végül elhangzik a felszólítás, hogy kísérjük el a holtat utolsó útjára. A vállalkozók leemelik a koporsót a ravatalról és betolják egy kombiba, vagy ráteszik egy kézikocsira, hol melyik megoldás vált be. A szertartás alatt először érzem azt, hogy itt most történik valami, azt, hogy itt most valami komoly dologról van szó, valami megismételhetetlenről, valami egyszeri eseményről.
Pedig ő már nincs itt, csak egy dobozt látok csipketerítővel. Bár az egyik temetésen alig bírta a négy markos legény megemelni a koporsót és az erőlködésüket látván a gyásznép egy emberként hördült fel. Valami mégis van itt. A rossz kedvem és a halál miatt érzett haragom helyét kezdi átvenni valamilyen megmagyarázhatatlan megnyugvás, beletörődés.
Persze tudom, hogy a vének (vénasszonyok) tanácsa beosztotta, ki milyen sorrendben, ki kibe kapaszkodva majd pedig a koszorúkat szalaggal megfelelő sorrendben és felirattal elhelyezve hogyan kerüljön a sír köré, de már nem érdekel ez sem. Először érzem, hogy búcsúzom és végigfut az agyamon, hogy egyszer búcsúznak majd tőlem is.
Leengedik a koporsót a földbe, diszkréten betakarják egy paplannal, ne kopogjanak a hantok majd a kemény fán. De talán jobb lenne, ha hallanánk a dübörgést. Talán jobb lenne kézben vinni a koporsót, érezni a súlyát. Talán jobb lenne megfogni a lapátot, kimelegedni, jobban érezni, mi is a halál és nem félni annyira tőle, talán így egy kicsit szembe szállnék vele magam is.
Ahogy bámulom a mély gödröt, a sírásók szorgalmas igyekezetét, hogy szép kúpot építsenek, felötlik bennem a gondolat, hogy miért is vagyok keresztény, mi hasznom van ebből? A sír mellett rájövök, leginkább az, hogy van hitem és van reménységem, hogy itt nincs vége annak, amiért és ahogyan az életben küzdök.
Lesz folytatás és ezért merek élni és merek majd meghalni is.