Úgy gondolom, senkit sem kerül el a párizsi merényletek szörnyű hatása, a félelem attól, hogy ezek a dolgok itt és most, velünk is megtörténhetnek. Dena Johnson nem ismeretlen a blog olvasói számára, az alábbi cikkében abban próbál segíteni, hogyan is viszonyulhatnánk a kialakult helyzethez.
Az előző héten Párizsban, szemtanúi lehettünk a terror féktelen tombolásának. Majd sorra következtek a bombázások, túszejtések, lövöldözések, amikor ártatlan emberek váltak célponttá. Majdnem megszakadt a szívem azokért az emberekért, akik Párizsban a terror áldozataivá váltak. Azokért az életekért, melyek elvesztek, kettétörtek, örökre megváltoztak.
Ahogy folyamatosan jöttek a hírek, belegondoltam, milyen világot is hagyunk a gyermekeinkre örökségül? Milyen veszélyek leselkednek rájuk minden sarkon? Vajon arra lesznek-e majd kényszerítve, hogy a saját biztonságuk érdekében az életüket bezárkózva töltsék? Vajon az életüket kockáztatják majd, ha kilépnek az utcára? Vajon célponttá válnak csak azért, mert Krisztust választották?
Ezek a kérdések jóval többek annál, amit egy anyai szív képes lenne elviselni. A híreket nézve már nem telik el úgy nap, hogy a gyerekeim jövőjével kapcsolatban ne töltené el a szívemet félelem. Elmúltak már azok az idők, amikor a keresztény értékrend volt az általános és Krisztus követése egy elfogadott norma volt.
Ehelyett inkább csak tehetetlenül bámuljuk, ahogy az életünk minden szegletébe behatolnak a terroristák. A keresztények célponttá váltak az egyetemeken. Békés polgárokat mészárolnak le egy futballmeccsen vagy egy koncerten. Belelőnek egy istentisztelet résztvevői közé. Tavaly például pont itt, Oklahomában fejeztek le egy nőt, épp akkor, amikor a munkájába igyekezett.
Mégis, hogyan élhetnénk együtt a félelemmel? Hogyan tanítsuk meg a gyermekeinket felnőni egy olyan világban, ahol folyamatosan és megállíthatatlanul csak nő a veszély? Hogyan lehetünk képesek együtt élni a bennünket körülvevő terrorral? Hogyan ragyoghatna általunk Isten dicsősége, amikor tudjuk, hogy a hitünk miatt mi magunk is könnyen célponttá válhatunk?
Néha elbizonytalanodunk a bennünket körülvevő világ erkölcstelensége és veszélyei miatt. Könnyen gondolhatjuk, hogy Isten nem látja és nem érti azt a helyzetet, amiben napról-napra helyt kell állnunk. Nehéz olyankor józannak maradni, amikor érzelmek százai árasztanak el bennünket, pont akkor, amikor tudnunk kellene, hogy bizonyos kérdésekben melyik oldalon is állunk. A részvét vezessen-e bennünket vagy válasszuk inkább a józan ítélőképességet? Mindkettőre találunk példát az írásban és mindkettőre szükségünk is van.
Én nem tudom mindenre a választ és lehet, hogy egy választ sem ismerek.
Kivéve egyet: Jézust.
A bibliát olvasva, az idők kezdetétől látom az emberiségnek azt az elfajulását, amelynek mi is szemtanúi lehetünk. A gyilkosságok már a második generációnál megjelentek, amikor Káin féltékenység miatt rátámadt az öccsére és megölte. Ezután már csak néhány generáció kellett ahhoz, hogy Isten lenézzen a Földre és megbánja az ember teremtését. Ekkor jött el a pillanat, amikor a Föld lakóit egy hatalmas árvízzel kitörölte az élők sorából.
Vagy gondoljunk csak annak a lévitának a történetére, aki Gibeán utazott keresztül. Megszállt egy éjszakára, elfogadva egy a Benjámin nemzetségéből való férfi vendégszeretetét. Ugyanakkor férfiak a városban közösülni akartak a lévita vendéggel. Ehelyett a lévita ágyasát küldték ki a házból, megengedve az idegeneknek, hogy egész éjszaka erőszakoskodjanak vele. Másnap pedig a lévita és a vendéglátója ház ajtaja előtt találta meg a nőt, holtan. Ez a történet mindig sokkolóan hat rám.
Ugyanakkor mindig akadtak olyanok is, akiknek a szívük tiszta volt. Énok például több mint 300 évig közeli barátságban élt Istennel mielőtt Isten egyszerűen csak hazavitte őt. Noét pedig igaznak találta és ezért őt és a családját megkímélte az özönvíztől. Lót pedig ki lett mentve Szodomából és Gomorából csak azért, mert Ábrahám imádkozott érte.
Újra és újra szemtanúi lehetünk annak, hogy minél inkább romlott az ember, annál inkább a gonoszság az, ami kezdetektől ott van az emberek szívében. Az idők során semmi sem változott.
Ugyanakkor újra és újra találkozhatunk azokkal az igazakkal is, akik ellent tudtak állni a tömegnek mivel visszautasították, hogy a világ korrupttá tegye őket. Beszélhetünk a hit hőseiről, akik az életük legfőbb céljává azt tették, hogy olyan közel járjanak Istennel amennyire az csak lehetséges. Aztán beszélhetünk azokról az óriásokról is, akiknek a hite példa a mi számunkra, akik erőt adnak nekünk a továbblépésre a sötét időkben is.
A gonoszság mértéke pedig ebben a világban még mindig hihetetlenül nagy. Ugyanakkor a hit hősei is velünk vannak. Miközben az ISIS vadászatra indul, hogy életeket nyeljen el, Isten a hívőknek egy új seregét neveli fel. Miközben úgy tűnik, hogy a terror a mindennapi hírek szerves részévé válik, a keresztények világszerte erősen állnak a hitükben, elkötelezve magukat arra, hogy a világosságuk ragyogjon a sötétség közepén.
Mégis, hogyan válaszoljunk a minket körülvevő terrorra? Hogyan éljük az életünket, miközben úgy érezzük, mintha maga alá akarna temetni bennünket az egész világ?
Nekünk Istenben kell bíznunk, a megmentőnkben, az erődítményünkben, nyitott szemmel járva és magunkat védve. Bíznunk kell abban, hogy látja és ismeri az igazságot erről a világról, ugyanúgy, ahogy látja és ismeri a szívünket is. Bíznunk kell abban, hogy megvan az ereje ahhoz, hogy megvédjen, megmentsen bennünket ezektől a nagyon is valóságos veszélyektől. Meg kell őrizünk a hitünket abban, hogy ő képes erre, hogy ő nagyobb, mint ez a világ, amely körülvesz bennünket.
Kiáltanunk kell hozzá bölcsességért, ítélőképességért, iránymutatásért. Keresnünk kell a mély és intim közösséget vele és minden egyes nap, minden egyes lépésünkkel törekednünk kell arra, hogy kövessük őt. Türelmesen kell várakoznunk a szabadítására, miközben bele kell kapaszkodnunk minden igébe, ígéretbe, amelyet a számunkra megígért. Merésznek és bátornak kell lennünk tudva, hogy ő az, aki legyőzte a világot.
Minél sötétebbé válik ez a világ, a mi világosságunk annál jobban fog ragyogni.
Barátaim, kapaszkodjatok Istenbe, ő a mi reménységünk.
"Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?
Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak, és elesnek.
Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom.
Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában.
Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem.
Így hát fölemelt fővel állok ellenségeim között, ezért örvendezve mutatok be áldozatot az Úr sátrában, és éneket zengek az Úrnak.
Uram, taníts meg utadra, vezess a helyes ösvényen, mert ellenségeim vannak!
Ne dobj oda ellenségeim indulatának, mert hamis tanúk támadtak rám, bosszút lihegnek.
De én hiszem, hogy még meglátom az Úr jóságát az élők földjén.
Reménykedj az Úrban, légy erős és bátor szívű, reménykedj az Úrban!"
(Zsoltárok 27:1-6,11,-14)
